A világ forrongás és izgalmak színterévé vált. A Bölcsek szokványos uralma és segítsége nélkül a tündéknek, az orokoknak, a törpöknek és az embereknek saját magukról kellett gondoskodniuk. Nem könnyítette meg a dolgukat, hogy a Rettegés Kalapácsa hozott pusztítás nem csak óriásokat temetett Shilen birodalmába, hanem ártatlanokat is. Főleg azokat a vezetőket, akik az óriások városában gyűltek össze. Ez csak fokozta a fejetlenséget melynek következtében még többen vesztek oda. A Föld lakói mind az istenekhez imádkoztak, de imáikra nem kaptak választ soha többé.

Az elsők, akik megpróbáltak valamicske rendet kialakítani, azok a tündék voltak. Eddig is ők voltak a felelősek a politikáért, úgy tervezték ez ezentúl sem lesz máshogy. De ahogy teltek múltak a hetek, hónapok, esztendők egyre jobban előbukkantak a tündék hiányosságai, nem tudták maradéktalanul pótolni az óriásokat. Akik a legkevésbé türtőztették magukat, azok az orkok voltak.

„Erősebek lennének a hegyesfülűek mint mi? Nem hisszük! Van joguk uralkodni rajtunk? Nincs! Nem is viseljük el tehát, hogy bárki, aki gyengébb nálunk az fölöttünk álljon.”

Az orokok hatalmas seregeik uralmuk alá hajtották Áden középső területeit. A tündék puhány és kiképzetlen seregei nem vehették fel a harcot az orokkkal. Imígyen szorultak ki a tündék a kontinens peremvidékére. A törpöket kísérelték meg maguk mellé állítani a víznek szülöttei. Egyedül nekik lehetett esélyük legyőzni őket gazdagságukkal és remek fegyverezetükkel.

„Földnek teremtményei! – könyörögtek a tündék – Jöjjetek segítségünkre. Az erőszakos orkok sanyargatnak minket óriási hatalmukkal. Jöjjetek – álljatok mellénk!”

Ámde a törpök hidegen visszautasították a segítségről szóló megállapodást. Úgy látták a világ immár az orkok kegyeire van bízva, ezért nem volt semmi amivel meg lehetett volna győzni a gyakorlatias törpöket, hogy a gyengébbek oldalára álljanak. A tündék felbőszülten, ám nem belenyugodva próbáltak más segítséget lelni.

A választás Sayha teremtményeire esett – az arteisekre. A felderítési jártasságaik és a szélrohamaik talán meghozhatták volna a tündéknek a diadalt az orokok felett. A hegyesfülűek elmentek a Világ végére majd két kanyarodás után ott is találták magukat az arteisek birodalmába.

„Szél lelkű barátaink, jertek segítségünkre! A barbár orkok fenyegetik a világot. Csatlakozzatok hozzánk és tanítsunk nekik jó modort.”

De, mint mindig az arteisek nem voltak érdekeltek a világ ügyes-bajos dolgaiban. Úgy döntöttek, nem állnak egyik oldalra sem és inkább még távolabb költöznek a Világ végétől. Az arteisek talán már olyan messzire költöztek a Világ végétől, hogy le is pottyantak a feledés homályába.

A tündék nemes népe megrettent: „Sajna, senki nem állt a mi oldalunkra. Ez most végünket fogja jelenteni? És a büdös orkok le fogják alázni a világot, uralmuk alá hajtva minden pénzt és dicsőséget?”

A világ forrongás és izgalmak színterévé vált. A Bölcsek szokványos uralma és segítsége nélkül a tündéknek, az orokoknak, a törpöknek és az embereknek saját magukról kellett gondoskodniuk. Nem könnyítette meg a dolgukat, hogy a Rettegés Kalapácsa hozott pusztítás nem csak óriásokat temetett Shilen birodalmába, hanem ártatlanokat is. Főleg azokat a vezetőket, akik az óriások városában gyűltek össze. Ez csak fokozta a fejetlenséget melynek következtében még többen vesztek oda. A Föld lakói mind az istenekhez imádkoztak, de imáikra nem kaptak választ soha többé.

Az elsők, akik megpróbáltak valamicske rendet kialakítani, azok a tündék voltak. Eddig is ők voltak a felelősek a politikáért, úgy tervezték ez ezentúl sem lesz máshogy. De ahogy teltek múltak a hetek, hónapok, esztendők egyre jobban előbukkantak a tündék hiányosságai, nem tudták maradéktalanul pótolni az óriásokat. Akik a legkevésbé türtőztették magukat, azok az orkok voltak.

„Erősebek lennének a hegyesfülűek mint mi? Nem hisszük! Van joguk uralkodni rajtunk? Nincs! Nem is viseljük el tehát, hogy bárki, aki gyengébb nálunk az fölöttünk álljon.”

Az orokok hatalmas seregeik uralmuk alá hajtották Áden középső területeit. A tündék puhány és kiképzetlen seregei nem vehették fel a harcot az orokkkal. Imígyen szorultak ki a tündék a kontinens peremvidékére. A törpöket kísérelték meg maguk mellé állítani a víznek szülöttei. Egyedül nekik lehetett esélyük legyőzni őket gazdagságukkal és remek fegyverezetükkel.

„Földnek teremtményei! – könyörögtek a tündék – Jöjjetek segítségünkre. Az erőszakos orkok sanyargatnak minket óriási hatalmukkal. Jöjjetek – álljatok mellénk!”

Ámde a törpök hidegen visszautasították a segítségről szóló megállapodást. Úgy látták a világ immár az orkok kegyeire van bízva, ezért nem volt semmi amivel meg lehetett volna győzni a gyakorlatias törpöket, hogy a gyengébbek oldalára álljanak. A tündék felbőszülten, ám nem belenyugodva próbáltak más segítséget lelni.

A választás Sayha teremtményeire esett – az arteisekre. A felderítési jártasságaik és a szélrohamaik talán meghozhatták volna a tündéknek a diadalt az orokok felett. A hegyesfülűek elmentek a Világ végére majd két kanyarodás után ott is találták magukat az arteisek birodalmába.

„Szél lelkű barátaink, jertek segítségünkre! A barbár orkok fenyegetik a világot. Csatlakozzatok hozzánk és tanítsunk nekik jó modort.”

De, mint mindig az arteisek nem voltak érdekeltek a világ ügyes-bajos dolgaiban. Úgy döntöttek, nem állnak egyik oldalra sem és inkább még távolabb költöznek a Világ végétől. Az arteisek talán már olyan messzire költöztek a Világ végétől, hogy le is pottyantak a feledés homályába.

A tündék nemes népe megrettent: „Sajna, senki nem állt a mi oldalunkra. Ez most végünket fogja jelenteni? És a büdös orkok le fogják alázni a világot, uralmuk alá hajtva minden pénzt és dicsőséget?”

Egy új szövetség

A tündéknek nem maradt más esélyük, egyedül kellett megvívni a háborújukat. Úgy gondolták nem maradt senki se, aki majd megsiratná bukásukat. Ám nagyon meglepődtek, mikor egy vadidegen állított közéjük. Az idegen odatérdelt a tünde király elé, aki közelebb hajolt, hogy megvizsgálja a térdeplőt. Ekkor vélte felfedezni, a hajbókoló egy ember volt. Fából faragott, romos koronát hordott.

„Mit jelentsen ez? A selejt emberek királya? – kérdezte a tünde király – jöttél kigúnyolni jelenlegi siralmas helyzetünket?”

Az ember még mélyebbre hajolt és beszélni kezdett: „Nem, óh bölcs király. Azért jöttünk, hogy lássuk segíthetnek e a gyarló emberi seregeink valamit a teremtés egyik koronájának.”

A tündék nagyon megörültek a buta és gyenge emberfattyaknak. Gondolták az óriási létszámuk még jól jöhet, ha másra nem is veszik hasznukat.

„Nagyon helyes, ember király,” – egyezett bele a tünde király. „Nagyon jelentéktelen vagytok ti ehhez a harchoz, de akaratotok és hűségetek elnyeri méltó jutalmát. Menjetek és tegyetek meg mindent, amit tudtok és ígérjük közvetlenül a mi szolgálatunkba állítunk titeket, ha sikerrel jártok.”

Az ember király újra fejet hajtott a tündék vezérének, majd rá függesztette tekintetét. „Legnemesebb tünde király, mi mindent megteszünk, amit kértek és előre segítheti ügyeteket. De gyengék vagyunk. Fogaink és körmeink meg se tudják karcolni az orkok kemény és pikkelyes bőrét. Kérünk titeket adjátok át varázstudásotokat, hogy sikerre vigyük a háborút.

Ez a kérés felbőszítette a tündéket. Varázstudományt az embereknek? Soha! A tündék többsége hamarabb átkozta volna meg saját anyját, minthogy átadja a tudást az emberfajzatoknak. De Veora a tündék királynője úgy érezte az embereknek szüksége van a segítségükre, hogy legyőzzék az orkokat. Úgy sejtette az emberek csökevényes agya úgy is kevés befogadni ezt a mérvű tudást. Félve, de a tündék meghozták azt a döntést, ami végül saját életükbe kerülhet.

Az emberek gyorsan sajátították el a varázstudomány minden ágát, gyorsabban, mint azt a tündék gondolni merték volna. Az emberi test, amit gyengébbnek tartottak az orkokénál, hihetetlenül megerősödött az óriások rabigája alatt. Kezük ügyes volt és bármilyen nemű fegyver használatát gyorsan el tudták sajátítani. Így az emberek nagyon gyorsan váltak számuk és tudásuk segítségével egy rettentő haderővé.

Kígyó a kebelen

Az ember – tünde föderáció fokozatosan kezdte visszaverni az ork seregeket. Ahogy a mérleg nyelve a szövetség iránya felé mutatott, úgy kezdtek a törpök is egyre jobban bízni az egyesült haderőkben. Mérhetetlen sok fegyverrel és ellátmánnyal szolgáltak az embereknek, akik így még könnyebben tudtak rajtacsapni az orkok egyre jobban elkomorodó seregein. Az embereknek végül már a tündékre sem volt szüksége, hogy megküzdjenek az orkokkal.

A tündék lelkük mélyén érezték, ez nem rendjén való. A szövetség folyamatos győzelmeit érthetetlen módon az emberek – a világ söpredéke – aratta. Félelem kezdett el érlelődni a hegyesfülűek sorai között. Mindenki tudta, az emberek kitanítói a tündék voltak. Az orkok minden megmaradt haderejükkel az erdőket ostromolták, hogy megakadályozzák az emberek további kitanítását, minek következtében a tündéknek nem maradt idejük, erejük az emberiség problémájával foglalkozni. E helyett még több és több tudást adtak át tanoncaiknak, azért hogy győzzék az ősi erdőket ért támadásokat kivédeni. Az emberek pedig jó diákok voltak. Megtanultak gyorsan mindent, amit tanítottak nekik. Lassan az elementális mágia teljes hatalmú uraivá váltak.

Az orkok menekülni kényszerültek Ádenból és Elmore sötét hegyei közé vándoroltak. Ezt követően az ádeni krónika legmegalázóbb békéjét írták alá.

Az orkok törzsfője halála pillanatában még ilyen képen vélekedett: „Bolond… fülesek. A győzelmet nem ti…, hanem a szánalmas kutyáitok vívták ki. Hogy gondolhattátok…, hogy ily szörnyetegeket, uralni lesztek képesek???” – az ork törzsek a vezérük halála után száz, meg száz darabra hullottak. Voltak csapatok, aki Ádenben maradtak és voltak, kik a jobb élet reményében Elmore barlangjaiban leltek menedéket. Ezen túl a pikkelyes bőrűek soha többé nem jelentettek fenyegető vagy akár csak jelentős hatalmat sem Einhasad családjának ege alatt.

A halott törzsfő keserű mondataiban mégis csak igazság rejtőzött, a tündék új fenyegetésnek néztek elébe – az emberek problémájával. A szövetség háborúja kivette a tündékből minden erejüket. Ezzel ellentétben az emberek új hatalmukkal és varázstudásukkal még a vártnál is erősebbek lettek. Így nőttek az emberek a tündék fejére.

Késő, túl késő vala. A tündék túl későn reagáltak a fenyegető veszélyre. És a kígyó, ím harapdálni kezdte a fülesek kebelét. Pár hónappal a törzsfő halála után újra megremegtették a Földet a halálos erejű varázslatok. De a tündék már korántsem voltak alkalmasak még egy háború átvészelésére. Lassan kiszorították a tündéket saját életfájuk legkülsőbb erdeibe. Az erdeik békésebb zugaiban készültek tovább a hegyesfülűek az emberekkel való utolsó összecsapásra. Az erdők urai a hazai terep előnyeit próbálták kihasználni a világ söpredéke ellen, de esélytelennek látszott még így is a szélmalomharcuk.

A tündék mély barlangokat ástak és ott próbáltak elrejteni asszonyaikat és gyermekeiket. De nem telt bele pár hétbe és a csatakiáltások és fegyver csattogások elértek ezen barlangok mélyére is. Majd 3 hónap ostrom után az emberek az összes ilyen típusú rókalyukat kipusztították. Semmi nem tudott megálljt parancsolni az emberek áradatának: se a tündék gőgje, se a fák mágikus hatalma, se a fülesek mérhetetlen varázshatalma. A kebel visszaszorult az Életfájának legbensőbb területeire. Még utolsó erejükkel a tündék védő varázslatokkal és hegyek elmozgatásával lezárták az Életfájának völgyét.

Ezzel az emberek, a galaxis szennye, Gran Kain söpredéke megkaparintotta az egész kontinens uralmát.

Vissza a tábortűzhöz

A vándor ismét elhallgatott.

Ez a mese nagyon más volt, mint az eddigi összes történet, amit eddig hallottunk. De mélyen éreztünk valami kis igazság érzetet is, ahogy hallgattuk a bárd meséjét. Az egyetlen tünde leány a csapatunkban is valahogy így gondolhatta. Nagyon csöndben ült és könnycseppek csordogáltak a szeméből.

Az éjszaka is hitelt érdemlőnek érezte a mesélő históriáját. A vadon lényeinek sikolyai egyre távolabbinak és halkabbnak tűntek. A szél is abbahagyta immár a fák leveleinek zörgetését. A mellettünk robajló patak is ellágyította izmos part romboló erőit. Egyedül légzésünk és a tábortűz pattogása szakította meg az éjszaka csendjét. Úgy érződött, mintha az éj lélegzet visszafojtva várná a történet folytatását.

Mi kicsit közelebb hajoltunk, mihelyst az idegen megköszörülte a torkát és újra belekezdett furcsa történetébe.

„Na szóval. Ugye nem valami ironikus, hogy a teremtmények leggyengébbike uralja az egész földet? De ez az emberi akarás eredménye. Még az istenek sem gondolták volna, hogy az emberek valaha is a világ urai lehetnek.

Most pedig elmesélem, hogy mi is a történt az emberek óriási és briliáns birodalmával. Ez azon emberek története lesz, akik az óriások eltévelyedett lábnyomain jártak.”