A hosszú harcok és küzdelmek során az emberek életteret nyertek maguknak. Primitív birodalmakat alakítottak ki és számuk is nagyon megemelkedett. Mindközt a legjelentősebb az Athena klán volt, kiknek ősei a tündék és varázstudok voltak. Kisebb, nagyobb csatákban diadalmaskodtak hála a tündéktől kapott tudásuknak. Így szerezve egyre nagyobb és nagyobb terülteket maguknak.

Shuniman, az athenák valaha élt legdicsőbb uralkodója egyesítette az emberek birodalmának minden egyes tartományát Ádenben(„a ma ismert” Áden kastély és környéke) és Elmorban. Shuniman nem tartotta meg a klán uralmának tisztességeit a birodalomban. Megkoronázta magát és birodalmát Elmoredennek hivatta. A király homlokán a birodalom bebiztosítása után a romos, fakoronát hamar felváltotta a drágakövekkel kirakott tünde kovácsolt arany - mithrill korona. Az uralkodó az idő teltével, istenekkel egyenrangúnak számított alattvalóinak szemében.

Shuniman király nem tartotta helyénvalónak az ember korlátoltságának elméleteit. A tény, hogy az emberiség megteremtője Gran Kain, a pusztulás és a pusztítás istene, nagyban megadta az emberek kisebbségi érzetét más fajokkal szemben. Mindazon által és továbbá a mesék arról, hogy az emberek a többi lény megteremtését követő salakanyagból jöttek létre, az uralkodók szavahihetőség és hatalmát ásták alá. Az új birodalomnak új mitológia kellett. Egy új történet, ami megadhatja az emberiségnek azt a hitet, hogy a Föld urai felsőbbrendű lények.

Nagy fokú vallás és egyéb változások következtek. Shuniman Gran Kain helyett Einhasadot tette a világ söpredékének megteremtőjévé. A mitológia és az eredet történet nagyban megváltozott és azok, akik tagadták az új tanokat és továbbra is Gran Kain sötét mágiáját űzték, azokat addig gyötörték, míg igazat nem adtak Shunimannak. A vallási reform életöltőkön keresztül folyt, míg egy szép nyári napon meg nem halt az utolsó ember is, aki ismerte az igaz történetet, az istenekről és az emberek mivoltáról. Az emberiség templomokat emeltetett Einhasadnak, míg Gran Kain egy olyan istenséggé nem vált, akivel a gyerekeket rémítgetik, ha nem alszanak el elég hamar.

Gran Kain mikor felismerte, hogy mit hisznek teremtményei, jót nevetett: „Hát, ha nem engem imádnak, én nem haragszom. Az igazság úgy is nagyobb, mint az azt takargató tenyeretek. Az elmétek meg talán pont arra elég, amekkora ebből a kis igazságból kilátszik.”.

Elmoreden és Perios

Mialatt Shuniman birodalma, Elmoreden csak nőtt és gazdagodott, addig a messzi – messzi kontinensen, a Nyugati Óceánon túl Grácia tartományban izzott a levegő. A hatalmi viszonyok minden nap változtak és ritka volt az olyan pillanat, mikor nem csattogtak a kardok és nem süvítettek nyílvesszők minden egyes talpalatnyi földért. Itt nem volt se központi hatalom, se jelentősebb hős, ki egyesítette volna a vidéket.

Eljött a nap, mikor Elmoreden már nem maradhatott tétlen és harcosai elözönlötték Grácia vidékét. Ekkor merült fel talán az első békekötési gondolat, és hogy megvédjék földjüket a gráciaiak. De eme nemes gondolat későn fogant és a vezetőség jelentősebb hányadát már lekaszabolták. Az élők pedig egyesítve az elhullottak terülteit, próbáltak meg eredményesen fellépni Shuniman leszármazottjaival. A mérleg nyelve a gráciaiak felé hajlott. Elmoreden nem bírta arannyal az utánpótlás költségeit. A támadások ritkultak, majd megszűntek. Grácia végre egyesülhetett az új szövetség révén, melyet Periosnak hívtak.

Perios és Elmoreden harca hosszúnak ígérkezett. A harc eldöntésére nem sok esély volt. Míg Elmoreden volt az első óriási birodalom a világon és hatalmas hadsereget épített ki, addig Periosnak is megvoltak a maga előnyei. Az újjáépítést és védekezését elősegítette a két kontinenst elválasztó tenger és a rég elpusztult óriások földi hagyatékai nagyban segítették a hadsereg fejlődését.

Így hát nem is győzött egyik nagyhatalom sem. Csupán fegyverkeztek. Vártak. Várták az újabb összecsapást.

Beleth és Ivory tornya

Elmoreden volt az otthon adója az Ivory toronynak, a máig is leghíresebb varázsiskolának. A varázslók, mágusok, vajákosok, rúnaolvasók és mindenki, aki értett a varázshoz, azok a toronyban mind az ősi óriások tudását kutatták, a tudományt. Kutatták, tanulgatták, fejlesztették, tanították. Az itt élők tudása és varázshatalma nagyobb volt, mint az uralkodónak vagy legalábbis közel azonos.

Innen került ki Beleth is, a földön valaha járt legnagyobb varázsló és géniusz. Testét megszállta az óriások hatalma és ereje is az ősökéhez hasonlott. De az óriások tudása méreg volt az emberi testnek, elérésével Beleth csillapíthatatlan hatalomvágyat érzett. Tudta ezt jól az uralkodó. A Birodalom összes varázslóját összehívta, hogy még az előtt tegyék el láb alól, mielőtt még cselekedhetne. De a világ összes varázshatalma kevés volt elpusztítani a nagy Belethet, ki tanulmányai során mérhetetlen jártasságot szerzett a sötét varázslatok terén.

Végül, a varázshatalmúak rég elfeledett fekete mágiával sikeresen meggyengítették Belethet. Mivel hatalma így is óriási volt, elpusztítatni nem tudták. Erejük pont annyira volt elegendő, hogy Ivory torony legalsóbb tömlöcében fogva tudták tartani. Minden egyes percben több tucat varázsló, mágus, harcos, lovag és szörnyeteg őrizte. Ezek ellenére Belethnek átokmormolással sikerült megtörni a védőmágiákat és egy utolsó ráolvasással elrepítette magát egy távoli szigetre. A röpítést hatalmas robbanás kísérte. A torony megborult és körülötte egy hatalmas kráter alakult ki, amint Beleth tovaszállt. Éppen a Pokoltornáca elnevezésű szigeten ért földet, ahol erejének visszaszerzésén fáradozott, amit talán sosem szerzett vissza és bosszúját tervezgette, ami talán sosem következett be.

A Beleth-et foglyul ejtő sötét varázsnak voltak más következményei is. A Birodalom Déli régióiban egy hatalmas kopár, terméketlen terület alakult ki. A déli régiót manapság Gludionak hívják Az ott élő lények sötétmágiával kereszteződtek és rengeteg embert öltek és ölnek meg máig. Az ügy úgy lett eltusolva, hogy ez a sötét varázsló, Beleth műve volt.

A tünde viszály

Nagy változás volt eközben a tünde erdőkben. A tündék nem csak az emberek elleni háborút veszítették el, hanem a reményt is. A reményt arra, hogy újra a világ uralkodói legyenek. Lassan beletörődtek abba a képbe, amibe az emberek beskatulyázták őket, a békés, természetvédők és gondozók szerepébe.

Ám volt a tündéknek egy ága, a Barna Tündék, akik nem óhajtottak beletörődni a veszteségeikbe. Indítványozták, hogy folytassák a harcot az emberi elnyomás ellen. Ha még ez azt is jelenti, hogy a régen feledett sötét mágiákat újra használatba vegyék. Ez nagy ellenállásba ütközött a tündetanácsi gyűléseken.

Mialatt folytak a tárgyalások, hogy a tündék újra igénybe vegyék e Gran Kain hatalmát, addig egy embervarázsló tűnt fel a barna tündék küldöttségénél.

- Barna Tündék ura, megérdemlitek a hatalmat. A gyenge erdei tündéket pedig el kell taposni. Félnek tőletek, félnek, hogy még nagyobb bajt hoztok a fejükre vagy talán amitől még jobban félnek, hogy ellenük fordultok. Ezek a félelmek és hosszas töprengések okozták a tündék jelenlegi kényelmetlen helyzetét. Cselekednetek kell!

- Ki vagy te ember fattyú? Most mivel szeretnél minket csőbe húzni?

- A nevem Dasparion. Segíteni jöttem. Én birtokolom, mire nektek szükségetek lehet és ti azt, amit megérdemlek.

- Amit megérdemelsz? És mi lenne az?

- A fiatalságod és a fiatalságod titkát szeretném. – ült ki a mosoly az ember varázsló arcára – jól képzett varázsló vagyok, ámbátor életem fonalát nem tudom száz kerek esztendőnél hosszabbra nyújtani. Szóval mit döntesz bölcs uralkodó? Rajtad áll, segíthetünk egymásnak és mindketten megkaphatjuk, amit megérdemlünk.

A tündék igennel feleltek. Megmámorította őket a fekete mágia birtoklásának vágya. Daspariontól elsajátították a tudást. Majd Dasparion is azt, amire szüksége volt, majd elégedetten távozott. A híresztelések szerint soha többé nem látta őt senki ember fia.

A tündék ezek tudatában kitaszították a barna tündéket, akik megtagadták Évát és Einhasadot és Gran Kain szolgáltába álltak. Háború következett. Mind a kettő nép ostorozta a másikat. A Barna tündék halomra irtották az erdeieket, az erdeiek pedig megrohasztották áruló testvéreik erdeit. Az átkok sötétté tették az erdeiket, minek utána a barna tündéket már árny tündéknek nevezték.

Egy aranykor vége

Elmoreden aranykora megalapítása után több ezer évvel, Bauim uralkodása alatt jött el. Vezetési stílusával és ambícióival kiépítette a birodalom és a történelem legnagyobb hadseregét, ami valaha is létezett. Eme had űzte vissza az orkokat Elmor északi részébe, amit manapság már csak az Orc Birodalomnak neveznek északon a sötét erdők és gleccserek hazájába. Ez a had, mely oly sok Periosi embernek az életét oltotta ki, és foglalta el Grácia déli részeit.

Később, már a hadsereg is Baium parancsára az egekig érő Pofátlanság Tornyán dolgoztak, nem pedig a háborúskodással foglalkoztak.

„Nevem egy adta rettegést jelent a kontinens minden szegletébe. Ujjam jelzésére több tízezer életet menthetek meg vagy pusztíthatok el mindörökre. Úgy érzem istenekkel egyenrangú lettem. De, még sem. Egy valamit nem hiszek el és ki nem állhatok. Az örök élet, az, ami hozzásegítene, hogy uralkodni tudjak birodalmamon mindörökké!!!”

Baium pazar tornyának felépítése harminc évet emésztett fel az emberi történelemből. A torony megmászásával szeretett volna közelebb kerülni az istenekhez, és szót váltani velük, hogyan szerezhetné meg az örök életet. Mikor felértek a mennyek kapujáig, az istenek ily képen feleltek:

„Egyszerű emberek gyermeke, ki ten magad sem vagy más: Áldásunk óhajtod örök létednek fenntartásához? Nem hallottál soha az óriásokról? Nem tanultál a hibáikból? Ím jó kedvünkben találtattál, megadjuk, amit megérdemelsz. Egy feltétellel: Örökkön örökké a tornyod leg- és leges legtetején kell élned, amíg világ a világ.”

Az istenek áldása nem volt más, mint egy Baiumot végletekig őrületbe kergető csapda, ami az örökkévalóságig tartja fogva áldozatát. Ám az uralkodó egy szép napon eltűnt. Ismét csak háborúk következtek, mind a trón, mind az egyes vármegyék uralkodási jogáért. Nem volt ez már birodalom. Meggyengült, a torony építési munkálatai felemésztették Elmoreden összes pénzét. Az építkezés és a trónviszályok volt az utolsó csepp, amit a Birodalom kupája el tudott viselni. Az oly sokáig, szinte több ezer évig fent álló hatalmas és fénylő birodalom most röpke húsz évnyi botladozás után teljesen elbukott.

Vissza a tábortűzhöz

A történet, eszegetés és italozás közben váratlanabbnál váratlanabb fordulatokat vett. Nem sejtettük az idegen kilétét és azt sem, miért mondja el most nekünk ezeket. Ám eddig jó hallgatóságnak bizonyultunk. Tekintetünk nem tudtuk levenni a bárdról, és mintha egy láthatatlan erő szegezett volna oda minket a székhez.

A mesélő úgy tett, mintha ott se lettünk volna. Kényelmesen kotorászott most kezével a földön, majd megmarkolt egy kevés, száraz faágat és a pislákoló tűzbe hajította. A lángok, mik kialudni látszódtak újult erővel gyulladtak meg ismét. És ránk se pillantva újra beszélni kezdett.

„Mesém lassan a végéhez közeleg. A történet, amit most fel szeretnék idézni az igencsak hasonló ahhoz, amit a jelenlegi időkről tudnék mondani. Ez pedig a kontinens története Elmoreden bukása után.”

Harc a kontinensért

Elmoreden lábnyomain lépkedve lassan a Perios birodalom is hanyatlani kezdett. A délen tomboló pestis járvány és az északról alászálló fagyos levegő végleg felőrölte a birodalom vagyonát. A bukása előre meg volt írva a történelem nagy könyveibe úgy, mint Elmoreden birodalmának.

Az egyszer volt nagy birodalmak bukása után a kontinenseken újra a fejetlenség és a horror lett úrrá, ami felidézte a nem is olyan régi Nagy Pestis járvány borzasztó emlékeit a lakosokban. Az emberi főnemesség, mint mindig, most is a hatalomért harcolt és főleg a katonai hatalomért. Földeket és gazdagságot adományoztak mindenkinek, aki hajlandó volt, bármilyen nemű előnyt juttatni nekik, más főnemesekkel szemben. Emígyen jutottak az orkok újra földbirtokhoz és újabb lehetőséghez, hogy visszanyerjék régi dicsőségüket. Csapatok szerveztek hát és neki indultak leigázni a kontinenst. Seregük vérszomjas és elszánt volt. Hamar le is igázták Elmore északabbi területeit. Ám nem szabadott figyelmen kívül hagyni nemes- és alsó ork törzseket sem, akik ellene voltak a hadjáratnak, így gyengítve az orkok seregét, aminek meg is lett a következménye.

A háborúk közepette a tündék tehetetlenek voltak és foggal, körömmel harcoltak az életükért sötét testvéreikkel vívott csatákban. A törpök pedig nem voltak mérhetőek az előretörő ork seregekhez, így hozták is a várt formájukat, gyorsan elbuktak.

Ebben az időkben emelkedett ki, a mindenki által tisztelt és félt Elmore királyság. Egyenes ági leszármazottjai voltak ők Elmoreden legdicsőbb királyainak. Vagyis ezt állították, igazat nem tehetett senki, hisz az igazság akkortájt az ő kezükben volt, a hatalom igazsága és az acélé. Tehát el is fogadta őket mindenki, azoknak, akiknek mondták magukat. Azért szólottam róluk, hisz az orkok halál listáján most ők voltak a következő kihúzandóak. Össze is csaptak a seregek. Nem is egyszer, százszor vagy tán annál is többször. Nem sok trubadúr maradt ki megénekelhette volna a dicső harcokat és nem is maradtak emberek, kik meghallgathatták volna azokat. A harc a végtelenségig folyt volna, akárcsak a Giran és Oren megyét határoló patakocska. Az orkok erősek voltak és bátrak, az emberek viszont sokan voltak, nagyon sokan. Amint a történelem megismételte önmagát a pikkelyes bőrűek újfent alulmaradtak a létszámbeli fölénnyel szemben. Visszaterelték őket a Gerinc-hegységbe, csak úgy, mint a törpöket.

A megfogyatkozott csapatok nem is oly sokára átvették az irányítást Észak felett. Feltett szándékuk volt Északot egyesíteni Déllel imígyen hát masíroztak is Oren felé. Ahogy az kiderült Oren a leghatalmasabb volt mind az összes déli törpebirodalom között. Jól képzett varázslóik, varázslatokkal és áldással ellátott harcosaik túl erősnek bizonyultak Emlore megfáradt seregeinek. A vereség előrelátható volt, nem is kockáztattak sokat északiak, visszavonultak.

Oren védelme alatt a déli államok virágozni kezdtek. Együtt a kölcsönös munkamegosztás és egymás segítése nemzetté kezdte formálni Delet, gazdag, erős és hatalmas nemzetté.

A két birodalom

Oly sok háború és viszály után Grácia vidéke volt az első a kilábalt az anarchiából és újra egységesíteni tudta önnönmagát. Paris harci képzettségével és erejével dicsőséget hozott a gráciaiaknak. Sok fejedelemséget egyesített és sokat tett földel egyenlővé, a birodalom újraegyesítése céljából.

Paris akkor szerezte legendás hírnevét, mikor ő és seregei szembekerült Quaser rettenthetetlen egylakó nemzetével. Eme elszánt harcban Tor-on, a quaseriek leghatalmasabb harcosán, döntő sebet ejtett. Tor nem vesztett még csatát, most sem tervezte, megoldást keresett és időt akart nyerni, imígyen szólott: „Hogyan lehetnél te emberek fia, ilyen erő, ilyen gyorsaság?!”

Paris ott állt elbukott ellenfele felett és a csatamező végighordozva tekintetét ezt felelte: „Megérdemli ez a föld, hogy újra egy és nagy legyen… Dicső harcosa Északnak, állj mellénk, és együtt legyőzhetünk bárkit, aki ellenünk szegül.”

Ekkortól volt vezére Paris a Fehér Sas Lovagrendnek, a Szél Lovagjainak és az újonnan szerzett szövetségesnek, a hegylakóknak. Óriási sikerek fűződtek a vezér nevéhez. Birodalmai megötszörözték eredeti területeiket. Ennél fogva Paris igényt tarthatott a trónra, amit nagyon hamar el is foglalhatott.

Ez alatt az idő alatt Elmoreden déli része sem maradt tétlen. Raul, egy karizmatikus vezető és Áden tartomány várományosa hatalmas diplomáciai lépéseket próbált tenni egy rettenetes hír hallatán, mi szerint Elmore és Grácia területei szövetkezni óhajtanak ellenük Raul fegyverei nem voltak kézzel foghatóak, ő szócsatákban vívta világmegváltó párbajait. Legjelentősebb beszéde valahogy így hangozhatott:

„Ezen földek urai! Nem látjátok, mi történik határainkon túl? Rettentő ellenségek csaphatnak le ránk bármelyik pillanatban, talán épp ebben a pillanatban, ahogy itt állunk és beszélgetünk. Elmore meg fogja kísérelni, megszerezni vagyonunkat és földjeinket, már csak az alkalomra vár. Ha Grácia is eldönti, hogy csatlakozik hozzájuk, nem lenne esélyünk és eltaposnának bennünket. Nincs más választásunk, fényezzék ki a kardjaikat uraim, gyűjtsék össze csapataikat egyetlen egy zászló alá és készüljünk a mindent eldöntő háborúra!”

Raul a meggyőzést választotta eszközéül, hogy egyesítse vidékét. Ám de lehet Elmore fenyegetése nem is bizonyult oly óriásinak, mint azt Raul állította, hiszen Elmore ekkortájt minden erejét a felkelő ork lázadókra koncentrálta.

Mindazonáltal Raul egyesítette tartományát Innandril tartományával a szent cél érdekében és meg is alapították Áden Birodalmát. Nem úgy, mint Paris, Raul vérveszteség nélkül egyesítette birodalmak nagy részét, így csatlakozott hozzájuk Dion és Giran Tartomány is.

Az első ellenállásba Orennél ütközött. Oren Tartománya nem volt hajlandó az ádenieket elfogadni uruknak és maguknak követelték a vezetői szerepet. A vitát Raul egy villámháborúval döntötte el, ahol is óriási sikert aratott, nagyon kevés véráldozattal. Gludio Tartomány szemtanúja volt Oren gyors bukásának és tudta neki se lenne több esélye, behódolt ő is. Ezek után, Raul úgy vált híressé a történelemben, mint az Egyesítő Király.

A föld örökösei

Nem sokkal Áden egyesülése után, Grácia is megszilárdította saját államalakulatát. Paris utolsó ellenlábasai, a hwuh-ok is elestek. Paris áttette a fővárost Arpenino-ba és teljesen új gazdasági és infrastruktúrális alapokat adott birodalmának.

Az új, erős Áden megfelelő hatalommal rendelkezett ahhoz, hogy ellent tudjon állni az elmori betöréseknek és támadásoknak. Ám új fejezet kezdődött Áden birodalmának történelmében, mikor is Raul hirtelen halála bekövetkezett. Elmore megfelelőnek érezte a pillanatot a támadásra, sorra rombolta le a végvárakat és nyomult egyre beljebb az országba. Raul jogos örököse Trabis volt, aki meg tudta volna védeni az országot. Azonban Trabissal végzett egy titokzatos betegség. A következő az utódlási rangsorban egy csupán 16 éves fiúcska volt, Amadeo.

A hírre Paris ilyen képen felelt: „Az egek most nekünk dolgoznak! Egy 16 éves király? Ez lesz Áden bukásának pillanata”

De Paris alábecsülte az ifjú uralkodót. A fiú jól és ügyesen védekezett Elmore nagyszabású támadásai ellen és Paris érezte, hogy Áden Birodalmának leigázási tervei kudarcba fulladnak. De ő tovább támadott, nem fogadta el senki tanácsát még legjobb tanácsadójáét, Dillios-ét sem. Paris hatalmas erőket vonultatott fel mind földön, mind vízen. A végkimenetel katasztrofális lett.

Asteir, a később elüldözött elmori király is csatlakozott Áden seregeihez. Apja ősi ellenségeihez.

„Nincs benned tartás? Saját kardodba dőlsz, ha letraktálsz apád ősi ellenségével!” – ordította dühében Paris.

Asteir nem vette komolyan a fenyegetését és így felelt: „Kölyökről majd én gondoskodom később, de most te vagy az én fő célpontom.”

A girani ütközet bizonyult a döntő pontnak a háborúban. A gráciai katonák fejvesztve menekültek vissza a hazájukba. Áden ellen vezetett hadjárat mély sebet hagyott Paris makulátlan önérzetében, annak az emberének az önérzetében, aki soha sem veszített. Ebbe bele betegedett és korán meghalt.

A gráciai örökös egy gyarló ember volt, kit Carnariának hívtak, ő sokat tett a birodalom lepusztulásáért. Ezért is akarta Cucarus, az ifjabbik utód a trón időelőtti megkaparintását. Paris régi tanácsadója, Dillios segített Cucarusnak elnyernie az ország felének bizalmát. Az ország kettészakadt Északra és Délre, ők ketten teljesen felemésztették teljesen egymás erejét, így nem jelentettek túl sok veszélyt Áden Birodalmára.

Ez a lehető legjobb hír volt Amadeonak. Kis béke időszaka alatt tovább erősíthette birodalmát. Erőfeszítései nyomán Áden, Elmore és Grácia egy békésebb korszakba lépett, egy törékeny béke korszakába.

Utószó, avagy Vissza a tábortűzhöz

Mikor a férfi befejezte történetét, vékony fénynyalábok kúsztak fel a fekete égre. Hosszú éjszaka volt ez és közelgett a hajnal. A tűzből füstölgő hamu maradt és semmi más. A mesélő utoljára még meggyújtotta a pipáját és elgondolkodtatóan szólott.

„Történetem a végéhez ért. Az idő múltával vajon fogja még valaki tovább szőni a történetemet? Ki tudja, talán egy napon a ti neveitek is benne lesznek a történetemben.”

Ahogy a hajnal sugarai egyre jobban rásütöttek a völgyre, valami hirtelen tett vágyat éreztem. Megerőltető volt, de megpróbáltam kérdezni, annak ellenére, hogy több órás szótlanságom és kiszáradt szám dacolt az akaratommal. „Ki vagy te tulajdon képen? Miért mesélted el ezeket nekünk és honnan tudsz ezekről a történetekről, mond?!”

A bárd szótlanul talpra szökkent. Állva sokkal magasabbnak látszott, mint ülve. De lehet érzékeimmel a szemembe sütő napfény játszott. Egy árnyat bocsátott a még most is merengő hallgatóságra. Alakja még mindig nem volt kivehető csuklyás köpenyében. Majd lassan és finoman kezdett eltűnni. Csak úgy tudnám leírni, hogy körvonalait megtartva szemcséssé vált a teste és egy hirtelen szélfuvallat hatására tovaszállt, mint egy adag por.

Nem említett magáról semmit a vándor, de mára már tudom ki lehetett. Olyan történeteket mesélt nekünk, amikről nem is hallhattunk és feltételezem ő is csak onnan, hogy létezik, mióta világ a világ. Talán ő az, aki régen oly csúf tréfát űzött a teremtésből, vajon ez is most csak valami játék volt a részéről?